Novosadski Kej

Most Slobode - Szabadsághíd

Összedőlt 1999-ben a NATO bombázások alatt, 2005-ben adták át újra.

Egy kellemes péntek délután volt még április végén. Ismerős nem volt a városban, csak én maradtam, mindenki már a majálisra készült, nekem nem volt kedvem hazamenni. Gondoltam egyet, hogy majd péntek este nekem mennyi időm lesz, és akkor majd elmegyek a várhoz az esti fotózást gyakorolni, meg ha már arra vagyok a strandra is lenézek, ahol mindig olyan családias a hangulat.

Bejegyzéshez tartozó videó.

Elől: Varadinski most - Péterváradi híd

Hátul: Žeželjev most - Žeželj híd

Žeželjev most mellett közvetlenül található a Drumsko-železnički most, ami egy ideiglenes megoldás volt a Žeželj híd újjáépítéséig (1999-ben a NATO bombázások következésében összedőlt). 2000-ben adták át, míg az új Žeželj hidat 2018-ban. Megjegyzem, közelről valami eszméletlenül gyönyörű.

A Péterváradi híd eredetileg Most Maršala Tita nevet viselte, 1991-ben átnevezték. 1999-ben a NATO bombázások következtében összedőlt. Az eredeti helyétől picit arrább, 2000-ben átadták az újjáépült verziót.

A fotón látható hajós vendéglő neve Zeppelin. Eredetileg egybekötve egy autó szalon is volt rajta. Szép, ám drága és nem jó a kávéjuk.

A várig sikerült végül eljutnom, sajnos itt nem volt a nyugalmam biztonságban. Sajnos én voltam a hülye. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy péntek estétől hétfő reggelig egy magányos farkas számára ez az útvonal járhatatlan, legyen az egy művész, sportoló vagy csak egy egyszerű fejét szellőztető gyerek. Nem értem magamat. Ha tudom, mit remélem? Valószínűleg ha előző este megyek, akkor halálos békében teljesíthettem volna a napi kihívást.

Ezen a napon három célom volt:

• gyakorolni az esti fényeket a vár és a csini fényes hidak segítségével
• kiállításra fotózni pár versenyképes darabot
• meginni egy meleg italt a naplementében

Egyik tervem sem jött össze, de tudatosan kényszerítem magam a pozitív pillanatok összekaparására. Szóval, mit köszönhetek ennek a sétának?

• megint megtanultam óvatosabb lenni a környezetemben ólálkodó banditák miatt, hisz jobb félni, mint megijedni, főleg miután tényleg ráeszméltem: követnek
• kint voltam a friss levegőn, sétáltam, és gyerekeket néztem, ahogy játszanak
• eldöntöttem végre, hogy megnyitom ezt a fotós blogot
• ha versenyképes fotók nem is születtek, azért lett pár olyan, amire boldogan nézek rá
• lelkileg edződtem
• a meleg ital végül is jó volt a naplementében, még ha picit ideges is voltam

Spomenik Žrtvama Racije

Megemlékezés az áldozatokra

Megemlékezés a "januári rajtaütés" áldozataira. 1942. január 21-23-ig magyar fasiszták tömegmészárlásba kezdtek, több ezer szerb, roma és zsidó esett áldozatul. 1971-ben az áldozatok emlékére emelték ezt a 4 méteres bronz szobrot, a "Porodica", azaz "Család" nevet viseli.

1992-ben 66 pici lemezzel egészítették ki, amin az áldozatok neve található.

Ooooké, sem a képek születésének körülményei, sem a kis történelmi kiegészítéseim nem tették ezt a posztot túl pozitívvá, de hát az egyik így alakult, a másik pedig történelem, ami ritkán vidám. Leszámítva azt a pár incidenst, amit a hétvégéken pusztító fiatalok okoznak, ez ma már a város egyik legbékésebb és legvidámabb környéke.

Fruškogorski Maraton 2018

Az első fotókkal fűszerezett élménybeszámolómban a Fruškogorski maraton-ról szeretnék mesélni nektek. Ez a maraton messze földön híres, és kimondottan közkedvelt úgy a sportolók, úgy a kirándulni vágyók körében, legyél akár kezdő, akár gyakorlott hegymászó. Szerbia hatalmas hegyes területeit tekintve valakinek ez tényleg csak egy könnyű séta, ahol különböző nevezetességeket tud megtekinteni. Az egyik híresebb nevezetesség a TV torony (megjegyzem, tavaly augusztus folyamán már szerveztünk oda túrát a másik felemmel és barátainkkal), ami a NATO bombázások áldozatául esett - persze csupán a funkcióját vesztette el, de még mindig úgy áll, mintha soha nem érte volna bomba -, és elképesztő konstrukció. A választott útvonaltól függően rengeteg dolgot láthatunk. Mi a pipravnički mini maraton-t tettük meg fizikai állapotaink okán, hiszen ahogyan a neve is mondja, egy kezdőknek való mini maratonról van szó, alig több, mint 10km hosszú, könnyen teljesíthető, kirándulók és kezdő túrások számára szuper terület. Ezen felül még több kisebb kezdő maraton van, továbbá van bőven sok kategória a sportolóknak és az extrém hegymászást és túrázást kedvelőknek is.

Erről a napról sok szeretettel és gyenge minőséggel készítettem egy vlogot is, amit itt érhettek el.

Egy apró részlet Újvidékről, Popovica-ról nézve.

Jól indult a reggel. A csapatunk három főből állt, édesanyámmal és sógornőmmel mentünk. Szeretek velük aktívkodni, csak győzzék tűrni a röhögésünket a körülöttünk levők. A fuvaros szerepét apa vállalta magára, aki közben szintén programot csinált magának. Jó is volt, hogy mi kitaláltuk az útvonalat, ám de nem hajthattunk fel a hegy lábához. Mindenhol lezárták az utakat, csupán a szervezett buszok és az ott lakók hajthattak fel, meg természetesen rendőrök és mentősök.

Erre nem számítottunk, hisz a regisztrációs pontig még 3 kilométer emelkedőn mászás várt ránk. Nem tudom mennyire vagytok jártasak a hegyi falvakban és városokban, de nem szörnyűek - annak aki minden nap végig megy rajta -, így önbizalommal telve megindultunk felfelé. A szűk hegyi utakon 80-al le-fel száguldozó régi buszok igencsak feldobták a hangulatot, főleg miután egyre szűkösebb és szűkösebb közegekhez értünk.

Már reggel nyolckor elég nagy hőséggel kellett számolnunk, és miután felértünk az első regisztrációs pontokig, már hatalmas volt a tömeg, a felszálló pára, a hőség, és a bosszantó fazon. A regisztráció nehézségi szintjét emelték a sétapálcával lazán vagdalózó emberkék. Már reggel futott a nép széjjel egy mentőautót elengedve. Két lehetőség volt:

• valaki rosszul lett a reggeli fojtó hőben
• valaki leszúrta a sétapálcájával a mögötte állót

Engem is majdnem ledöfött egy szórakozott alak, de mivel annyira csiklandós vagyok, hogyha bárki 10cm-nél közelebb kerül a privát szférámhoz, úgy elugrok, mint aki egész életében ezt tanulta (valójában igen :D), szóval megúsztam, bár a tömeget tekintve senki sem örült annak, hogy röpködök. Többek között puszta energiahullámommal félrelöktem egy kb 13 kislányt is, akit szépen megkértem, hogy menjen még egy picit arrébb, hogy letudjak menni az útról, de csak fintorgott, így képtelen voltam nagyobb gőzzel kisebb helyen átférni. Konkrétan hozzá sem értem, de az ijedtségtől majdnem hanyatt vágta magát, hogy nem tudott meghatni dominanciája.

Sokat tudnék mesélni a reggeli bosszúságokról, de ahogy egy nő is mondta valahol a közelben jóóó hangosan: Predivan dan, predivan ljudi! - csodálatos nap, csodálatos emberek!

Miután nagy nehezen eljutottunk az első elágazásig, ahol végre oszolni kezdett a tömeg, és kaptunk levegőt, már csak a móka és kacagás maradt hátra. Kb. végig röhögtük az egész utat, persze pár szakaszon a nyögdécseléstől nem jutottunk viccmeséléshez annyira intenzíven, de azért mindenből viccet csináltunk, és néha megálltunk egy-egy virág láttán fotószessönt tartani. Míg a család normálisan fotózni tudó telefonnal megúszta az egészet, addig én végig húztam a nagy gépet a nyakamban. Egyébként a végére sógornőm kezébe nyomtam, hogy csináljon rólam fotót a célnál, és hát meglepődött, hogyan húztam a nyakamban ezt a tankot az egész túra alatt.

Gyorsan rájöttem egyébként, hogy rohadtul nem tudok fotózni ezzel a géppel, pedig a régivel akkora arc voltam, de hát digitálison semmi sem olyan nehéz, mint egy tükörreflexes gépen. Persze azért masszívan kitartottam, és próbálkoztam, hiszen nincs is jobb érzés annál, amikor Photoshop és automata üzemmód nélkül egy szuper képet fotózol. Mondjuk az erős déli fénytől és a két rétegnyi porral hintet szemüvegtől rohadtul nem láttam mit csinálok, de úgy voltam vele, hogy csinálok mindent ahogy szoktam, és ha épp nincs kedvem gondolkodni, akkor kínai turista üzemmódra váltok, és hülye módjára fotózok mindent ami tetszik.

Szerencsére annak ellenére, hogy nem erőltettem meg magamat a fejlődés irányába, lett pár kép, amit gyorsan át is tettem a szigorúan titkos, kiállításra várakozó fotóim mappájába. Ez összesen három, és semmivel sem különböznek a sík területeken lőtt fotóimtól (igen, kitalálhattátok, virágok közelről), de nem baj, talán egyszer arra is képes leszek, hogy vissza tudjam adni azt a sok szépet, amit a túrán láttunk.

Ilyen szívecskékkel jelölték az útvonalakat.

Az előző hegyi túránkhoz képest egyébként nagyon büszke lehetek magamra. Rosszul működő térdecskéimmel lazán végig csináltam az egészet, konkrétan fáradt sem voltam, ám az utolsó kilométernél egy hatalmas marhaságot csináltam, mégpedig levettem a térdszorítóimat. Konkrétan ezek tartanak össze, de úgy gondoltam, hogy nincs mit mászni. Pár méter lejtő után viszont már fájtak, és mivel legény vagyok a gáton, többszöri figyelmeztetésre sem húztam fel, mintha nem lett volna már ebből baj korábban. Úgyhogy a poszt születésének pillanatában nem tudok lábra sem állni. Ha nem vagyok hülye szerintem még büszkébb lehetnék magamra, de így is szépen végig mentem.

A száraz adatok a sport kedvelőinek erről a napról:

táv: 17,36 km

elégetett kalória az én részemről: 1.728 Cal

lépés: 28.175

idő: fogalmunk sincs, 4,5-5 óra kb

• • •

Összességében tök jó volt ez a túra, és nagyon, de nagyon szeretem a hegyvidéket. Imádom a levegőt, imádom a madarakat, imádom a patakok hangját, imádok mindent. Szuper dolog, hogy reggelente nézhetem a Fruška Gora-t, amikor kel fel a nap. Az is szuper volt, hogy ma a hegyről nézhettem le Újvidékre.

Remélem jövőre is lesz alkalmunk eljutni akár szervezetten, akár csak úgy.